Kolibri

Nyitva hagyta a Tél az ajtót amikor elment, azthittem visszajön még. Lehúztam a redőnyöket, csak résnyire hagytam, a legalján leselkedtem, hogy ha jön és meglát ne ijesszem el. Szélfúvás volt a kabátom, magam köré tekertem, csak a szemeim látszottak úgy osontam át az utcákon. De semmi. El sem köszönt.
A hótakaró lassan elolvad amit itt hagyott, alatta kipihenték magukat a magok. Előfordul, hogy ébredés után nem tudom, hogy melyik évezredben vagyok, ez biztos velük is így van. Mindig megijeszt. Aztán rájövök, hogy ki vagyok - hogy hol vagyok - és az megnyugtat pedig ez azért annyira nem megnyugtató. De legalább vannak terveim, céljaim. Azok az enyémek. Tulajdonképpen azok vagyok én.
Felkelek, ami megtörtént azt otthagyom az ajtó túloldalán, becsukom, nem keltek hamis reményeket. Most. mindenkinek elmondom mit álmodtam. Annak vége, ez elkezdődik. Nagyon várom.